Bűnrendezés

Megbánás nélkül nincs bocsánat, bocsánat nélkül nincs engesztelés, engesztelés nélkül nincs tisztulás, tisztulás nélkül nincs megigazulás, megigazulás nélkül nincs megszentelődés.

A vétkezőnek kötelessége elsősorban közelednie a megbántotthoz, a lelkének minden jóra való igyekezetével, minden megbánásával,

A tökéletes bűnbánat

A második kőtábla parancsolatait, közvetlenül mindig valamelyik embertársam kárára, hátrányára, rovására, sérelmére követem el, valakit valamilyen módon megbántok, valaki ellen bűnt követek el.

Konfliktus csak akkor jöhet létre, ha mind a ketten hibázunk. Keressük magunkba a hibát, mit hibáztam, mit vétettem? Ez a helyes megközelítése a konfliktusnak, így a fölismert hibáim csökkentik a velem szemben álló hibáit, rotálják, a lelkemet, és alkalmassá teszik a tökéletes bánat megélésére, és a bűneim rendezésére.

Mi a tökéletes bánat kritériuma?

1./ A bűn felismerése. A bűn nevén nevezése, a maga valóságában, mezítelenségében, ideologizálás, lakkozás, szépítgetés nélkül, hogy meglássam a bűn rútságát, célját, veszélyességét, következményét.

2./ A bűntől való elfordulás, annak megtagadása, törekvés az ilyen, vagy hasonló bűnök el nem követésére.

3./ A megbánás. Ismerjem föl, hogy kit, illetve kiket bántottam meg közvetve, illetve közvetlenül. Érezzem át a megbántott fájdalmát, bánatát, sérelmeit, az okozott kár értékét, súlyát. Amíg ezek az érzések, gondolatok nem tudják kicsalni a szememből a bűnbánat könnyeit, vagy legalábbis nem tudom kellő mértékben átélni, azonosulni ezekkel a fájdalmakkal, addig ne kérjek bocsánatot, mert úgy csak üres frázis, tartalmatlan szavak lesznek a bocsánat kéréseim szövege.

4./ A jóvátétel szándéka. A tökéletes bánatot szükségszerűen követi a jóvátétel, a kiengesztelés igénye, szándéka, ez az, ami megtöri a gőgömet, hogy alázattal töredelmesen tudjam kérni a megbántottat, hogy bocsásson meg nekem. A bűnbocsánatára szükségem van, az ő megbocsátása nélkül nem tudom a bűnömet átminősíteni, illetve a bűnömtől megtisztulni.

Ha te vétkezel a te embertársad ellen, követelheted-e hivalkodóan, hogy neki meg kell bocsátani a te vétkeidet? Vajon egyáltalában követelheti-e egyik ember a másiktól, hogy az önmagából adjon oda valamit?

Mert aki szeretetből megbocsát (hiszen másként nem is lehet), az önmagából ad valamit: a legnagyobbat, a legértékesebbet adja oda annak a hiánynak a betöltésére, amelyet a vétkező ütött. Nem-e a vétkezőnek kötelessége elsősorban közelednie a megbántotthoz, a lelkének minden jóra való igyekezetével, minden megbánásával, minden töprengésével, minden kétségeskedésével, és reménykedésével? Mind a két félnek érdeke, szükséges és kell a megbocsátás. Azt mondjátok, „meg kell bocsátani, mert a szeretet ezt írja elő”.

De én ezt nem úgy akarom előttetek szemléltetni, mint kötelességet. Mert hiszen a kötelesség a ti fogalmaitokon keresztül rideg teher, amely rátok nehezedik, amelynek a legtöbbször nem tudtok eleget tenni. Egy egészen más szót kellene erre kitalálni, hogy ezt a lelketek előtt nyilvánvalóvá, szemlélhetővé tegyem. A szeretetnek, az igazságnak, a jóakaratnak, a szomorúságnak, és a bánatnak a vegyülékéből összeállított érzésnek kell útnak indulni, mielőtt még az ember szavakat keres, módokat és alkalmakat kutat, hogy embertársához közeledve annak bocsánatát kérje.

De vajon lehet-e mindenkor megbocsátani? Önmaga erejéből az ember soha meg nem tudna bocsátani, csakis az Istentől való szeretettel, melyet a lelkében érez, csak is abból a szeretetből töltheti be azt a rést, azt a hiányt, amelyet az ellene vétkező ütött.

Sok fájdalommal lehet az ilyen szakadást kipótolni, összeforrasztani. Ezt a munkát a megbántottnak és a megbántónak közösen kell elvégezni, mert megbánás nélkül nincs bocsánat, bocsánat nélkül nincs engesztelés.